Törés

Megpróbálom összeszedni gondolataimat. Nem lesz könnyű, de talán segít ha leírom.
A tervek szerint kezdődött minden. A piactér zsúfolásig volt tömve a helyiekkel és azokkal akik csak az ünnepre jöttek. Ott volt Hester és a lánya is, de nem tudom, hogy ők melyik kategóriába tartoznak. Mindenesetre láttam, hogy Gyöngy elvegyül a színes forgatagban, amíg Hester a kapitánnyal beszélget. Csak az arcára figyeltem. Abban a percben mintha a tömeg is halkabb lett volna. Távolról csak azt láttam, hogy mozog a szája... Aztán hirtelen elsápadt. Viszonylag gyorsan visszabújt az álarca mögé, de az a fél pillanat bebizonyította, hogy elértem a kívánt hatást. Aztán befejezték a beszélgetést, és ahogy Hester átnézett a tömegen, találkozott a tekintetünk. Ő kétségbeesett volt, én pedig felszabadult. Úgy éreztem, hogy ezt most tökéletesen csináltam.
Aztán haladt is tovább a nap az égbolton, így mi sem állhattunk tétlenül egész nap. Folytatódott a felvonulás, a vigadozás, bár én azt hiszem, hogy kilenc éve nem szórakoztam teljes szívemből. Mindenesetre eljött a szokásos mise ideje is. Mára Dimmesdale különleges beszéddel készült, hiszen ünnep volt, ő pedig mostanra a környék (sőt, talán a kontinens) legnépszerűbb lelkésze lett. Láttam ahogy ott vonul a díszmenetben... Hirtelen annyira energikusnak és egészségesnek látszott, meg sem ismertem először. Az a gondolatom támadt, annyi év után a szakmámban, hogy ez a végső stádium előtti fellángolás. Akkor még azt hittem, hogy ez csak a pesszimizmusom, ezért gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Pedig akkor még cselekedhettem volna...
Utána mindenki beözönlött a templomba. Megtartotta a beszédet, ami (őszinte leszek, mert most már úgyis mindegy) nagyon jól sikerült. Talán elgondolkoztam volna rajta akkor, de csak a bosszú járt a fejemben. Nem tudom mit mondhatnék még...
Aztán kijöttünk, elöntötték a teret az emberek, és Dimmesdale elindult a pellengér felé. Annyira gyorsan történt minden, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy hogyan fordíthatnám az előnyömre a helyzetet. Kiálltak a pellengérre ők hárman. A Lelkész elmondott mindent, a saját szavaival, saját stílusában. Széthúzta az ingét is, hogy mindenki láthassa A Skarlát Betűt. A végére alig volt benne élet, csak Hester tartotta már a fejét. Mondtam neki valami olyasmit, hogy megmenekült előlem, mert ez történt. A jelenet végén Gyöngy megcsókolta őt, aztán suttogtak még valamit Hester-rel... És utána...
Meghalt.
Így egyszerűen. De előtte még láttam az arcát elöntő megkönnyebbülést, hogy végre elmondta mindenkinek. És éppen így, a halálával megváltotta bűnét.
A nép meg csak állt bambán. Már eltelt azóta pár nap, az emberek csak mostanra kezdtek el felocsúdni a történtekből. Sokan mondják, hogy ez az én művem, sokan megesküdnének rá, hogy nem volt semmi a szíve fölött. Az emberi naivitás...
De őszintén szólva ez egy kicsit sem érdekel most. Talán csak azért írok, hogy hátha megnyugtat. De teljesen felesleges. Már soha nem fogok megnyugvást találni. A célom, aminek az életemet szenteltem eltűnt. Meghalt. És ez sem hozott elégtételt, mert nem úgy történt, ahogy történnie kellett volna. Egy bitófán kellett volna lógnia. Vagy egy börtön aljában rothadnia. Vagy nem is tudom... Már semmit sem tudok.