Ezzel is megvolnék, de hazudnék ha azt mondanám, hogy könnyű volt. De szerencsére ezt nem mutattam ki. Valószínűleg ez csak az első alkalom nehézsége volt, ezentúl nem fog problémát okozni, de ennek ellenére is remélem, hogy azért nem kerül rá gyakran sor, hogy négyszemközt kelljen lennem Hester Prynne-nel. Egyrészt mert még mindig okozott valami fajta rossz érzést (mondhatni fájdalmat, de ezt soha nem mondanám ki), másrészt mert ott van az az undor is... Talán most nem szégyen megkérdezni, hogy jutottam ide? A józan eszem azt mondaná, hogy menjek el innen, fussak és kezdjek új életet, de mióta megláttam, hogy a szükségesnél eggyel kevesebb ember állt azon a pallón, egyszerűen nem tudok. Muszáj megtudnom.
De térjünk is vissza a találkozónkhoz. Kénytelen vagyok beismerni, hogy amikor beléptem a cellájába, hirtelen megsajnáltam. Az a nő aki kinn állt a nép előtt, aki olyan büszkén és közömbösen viselte a megaláztatást, aki a skarlát betű hideg fényében olyan félelmetesen gyönyörű volt, most szétfoszlott. Azt hiszem, hogy Hester Prynne még nem volt kész rá, hogy Skarlát Betűs Asszonnyá váljon, és bár nem hiszem, hogy ő ezt tudta, az volt az utolsó alkalma Hester-nek lenni, amikor a cellája magányában kuporgott. Orvosként gyorsan és rutinosan elláttam a csecsemőt, aztán Hester-nek is kevertem egy kis nyugtatót, mert a vak is láthatta, hogy az összeomlás szélén volt. Amit pedig nem engedhettem meg, mert több dolgot is meg kellett beszélnem vele. Persze mindezt olyan közömbösen és rutinosan tettem, hogy nem sejthetett semmit az álarcom mögött rejlő érzelmekről. Amikor odaadtam neki a poharat,tétovázott... Azt hitte, hogy meg akarom mérgezni. Ettől elöntött a düh.
Nem elég neki, hogy elárul, megcsal, még azt is képes feltételezni, hogy annyira kicsinyes és ostoba vagyok, hogy megöljem. Hozzátette azt is (mintegy mentségként), hogy kívánta is a halált. Hát persze... Mennyivel egyszerűbb lenne. De tőlem nem kapja meg. Éljen együtt a bűnével, lássa a népe, lássa a szeretője és lássa a gyermeke is. Ez a legnagyobb büntetés számára. Így élnie élete minden hátralévő napján.
Ezek után megpróbáltam kiszedni belőle a nevet. Persze sejtettem, hogy valószínűleg nem fogja könnyen elárulni, de őszintén szólva meglepett az az elszánt védelmezés és ragaszkodás amit a titokzatos férfi iránt tanúsított. Tehát nevet nem kaptam, de én tudtam, hogy csak idő kérdése és megszerzem magamtól is. Ő is tudta, bármennyire is próbálta leplezni. Így kötöttünk egy fajta alkut: én titokban fogom tartani a férfi kilétét ha rájövök, ameddig ő titokban tartja a valódi személyazonosságomat (és a nevemet, ami helyett most Roger Chillingworth-ként mutatkoztam be). Láttam a szemében, hogy kegyetlen ajánlatnak tartja, mégis kénytelen volt elfogadni. Én a magam részéről teljesen igazságosnak véltem, pláne, hogy ez semmiség volt ahhoz képest amit ő tett. Viszont ez az ellenállás legalább megvilágított egy dolgot: több volt köztük mint holmi egy éjszakányi szenvedély. Ezzel a féltő, aggódó tekintettel mindent elárult. Az alku és ez a némaság... Bár ezzel ő a kíváncsiságomnak próbált véget vetni, épp az ellenkezőjét érte el. Amikor kiléptem a cellából csak erre az egy dologra tudtam gondolni: ki lehet a férfi akibe a feleségem beleszeretett?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése