Bár valószínűleg már addig is ott állt, mégis mindnyájan meglepetten vettük észre a kis jövevényt. Bellingham, aki a ház tulajdonosa volt, lepődött meg a legjobban. Nem is tudta mihez hasonlítani a látványt, mert bizony jó angolságához híven az is megfordult a fejében, hogy nem is valódi gyermek az illető. Wilson tiszteletes erre persze rögtön azt szerette volna tudni, hogy keresztény-e... Bár abban igaza volt, hogy első látásra nem lehetett eldönteni róla.
Csak annyit felelt, hogy az anyja gyermeke és, hogy Gyöngynek hívják. Én persze tudtam, hogy ki ő, de a többieknek még kellett pár másodperc, hogy ráeszméljenek.
Ekkor kilépett egy függöny takarásából az anya, Hester Prynne is.
Véletlen is lehetett volna, hogy pont akkor jöttek el, de én túl jól ismertem Hester-t ahhoz, hogy ezt elhiggyem. Azért jöttek, mert eljutott Hester fülébe is a hír, miszerint a kormányzó azt fontolgatja, hogy elveszi tőle a gyermeket, hogy rendesebb nevelést kaphasson. És persze, mint ahogy bármelyik anya tette volna, eljött ezt megakadályozni. Kíváncsi voltam az érvelésére ez ügyben, mert a kormányzó addigra már szinte teljesen elhatározásra jutott ebben a kérdésben. Mégis Hester ügyesen előnyére fordította a szégyenében szerzett bölcsességének kecsegtető lehetőségét, mint a gyermek sikeres felnevelésének zálogát. Ezután Wilson atya visszatért feladatához, és kikérdezte a gyermeket az alapvető keresztény tanokból. Afelől nem volt kétségem, hogy Hester ezeket készségesen megtanította gyermekének, lévén maga is Istenfélő családból származott. De mégis, a kislány makacsul ellenállt a kérdéseknek, és mintha szándékosan felelt volna rosszul. Ez szemmel láthatólag csak nekem tűnt fel, és ezt a gondolatomat halkan meg is osztottam a mellettem álló Dimmesdale-lel. Hester ekkor figyelt fel rám. Egy pár pillanatra a szemembe nézett, de aztán visszafordult a gyermeke felé. A kormányzó nagy nehezen magához a tért a döbbenetből, melyet a gyermek válaszai okoztak, és ki is jelentette, hogy a gyermeket Hester-nél alkalmasabbak nevelésére kell bízni. Ezt hallva Hester elsápadt, és kétségbeesetten a karjába zárta a lányát. Hevesen tiltakozott, és próbálta bizonygatni, hogy nála jobb helyen van, mint bárki másnál. (Ebben mellesleg egyet értettem vele, de nem ez volt a megfelelő pillanat ennek kifejezésére.) Látni lehetett rajta, hogy a téboly határán van, a gyermeke elvesztésének még gondolatával sem volt képes megbirkózni. Wilson atya láthatóan megsajnálta, és próbálta lecsitítani, eredménytelenül. Ekkor Hester végső kétségbeesésében egykori lelkészéhez fordult.
Arthur Dimmesdale remegve előre lépett, és a kezét a szívére szorította. Ezt gyakran tette mostanság, főleg ha amúgy is gyenge idegrendszerét erősebb megrázkódtatás érte. A lelkészünknek van az a különleges képessége, hogy olyan hangja, hogy bármit is mondd, azt olyan meggyőzően tudja mondani, hogy az embereket a legerősebb hitükben is megtudja ingatni. Ez történt akkor is. Olyan szenvedélyesen, és meggyőző érvekkel védte meg Hester álláspontját, hogy végül a kormányzó engedett.
Aztán csöndesen hátrébb lépett az árnyékba, de így is láttam, hogy remeg. Ekkor viszont a gyermek csöndesen odaosont hozzá arcához szorította a lelkész kezét. Ő félve körbe nézett, de aztán lehajolt hozzá és homlokon csókolta.
És abban a pillanatban a cérnaszál, ami a megoldástól elválasztott, elszakadt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése