Már közel van a cél, érzem. A minap pont felmerült bennem, hogy utána mit fogok csinálni. Ezen eltöprengtem egy ideig, mert nem nagyon tudtam. De abban maradtam magammal, hogy ha végre elítélik őt is a bűneiért, akkor majd biztosan megtalálom a békét és az egyensúlyt a világban. Ennek muszáj így lennie...
Addig is viszont beszéljünk az ügyben mutatott előrehaladásomról. Első és legfontosabb: megvan a bizonyíték. Nagyjából egy hete amikor a tiszteletes végre elaludt (ez nála ritka esemény) csöndesen odalopakodtam hozzá, és félre húztam a köpenyét, hogy megláthassam amit alatta rejteget. És láttam is. Pont a szíve fölött volt, ahol lennie kellett. A Skarlát betű.
Ezenkívül ma délelőtt találkoztam Hester-rel. A találkoztam talán nem a legjobb kifejezés, mert ő célzottan hozzám jött. Én éppen a korábban említett növényt kerestem a magas fűben, amikor hallottam, hogy valaki közeledik. Egyedül volt, de sejtettem, hogy a lánya is a közelben játszik valahol. Az az elkeseredett, de határozott arckifejezés amit az arcán viselt arra engedett következtetni, hogy fontos dologról akar beszélni velem. A kettőnk esetében pedig ez csak egy személy lehetett. Arthur Dimmesdale. Be kell vallanom örültem, hogy végre olyasvalakivel beszélgethettem aki előtt nem kellett titkolóznom, vagy illedelmesen bókolnom a lelkész személyének. Beszélgettünk egy ideig, de a lényeg az volt, hogy Hester azt szerette volna ha mostantól békén hagyom, mondván, hogy már így is eleget szenvedett. De nem. Még mindig nem szenvedett eleget, csak a tartozását növelte. Ez annyira jellemző az asszonyokra... A cél előtt pár lépéssel meg akarják állítani és visszafordítani az embert. Hát engem nem állíthat meg senki.
De azért egyszer mégiscsak elgondolkoztam. Amikor azt mondta, hogy elárulja neki az igazi kilétemet. Ez nagyot árthat a tervemnek ugyan, de megakadályozni mégsem tudja. Viszont csodáltam Hester-t ezért a döntéséért, főleg azért, ahogy beszélt róla. Egészen felséges volt, ahogy ott állt kétségbeesésében, de nagyon erős is egyben. Milyen ironikus -gondoltam- az a betű csak neki tanított annyi mindent, akit sújtania kellett volna, minket pedig egyre lejjebb húzott a sötétségben, ahol már csak az a sápadt vörös fény világít.
Kért, hogy bocsássak meg neki, és legyek erős, hagyjam a többit a sorsra. Talán igaza volt. De mégis akkor láttam meg, hogy mennyivel könnyebb az ördög oldalán játszani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése