Végállomás

Meg fogok halni. Tudom. Vagy inkább eldöntöttem?
Szánalmas vagyok. És magányos. És gyenge.
És irigy. Irigylem azt ahogy élt, és ahogy meghalt. Mindent megkapott amit én egész életemben akartam. A nőt akit szerettem, az emberek tiszteletét és szeretetét, amelyek nálam mindig kizárták egymást, a gyászoló barátokat. Kit fog érdekelni ha én halott leszek? Még engem sem érdekel.
Az életem felesleges volt. Milyen célból haljak hát meg? De ugyanakkor milyen célból éljek tovább? Inkább a halált választom, az egyszerűbb. Minek hazudjak, úgyis csak magam vagyok, mindig az egyszerűbb utakat választottam.
Szerencsére már előkészítettem mindent amire szükségem van. Soha senki nem fogja megtudni. Az üres pohár az ágyam mellett akármi lehet egy laikus számára.

Törés

Megpróbálom összeszedni gondolataimat. Nem lesz könnyű, de talán segít ha leírom.
A tervek szerint kezdődött minden. A piactér zsúfolásig volt tömve a helyiekkel és azokkal akik csak az ünnepre jöttek. Ott volt Hester és a lánya is, de nem tudom, hogy ők melyik kategóriába tartoznak. Mindenesetre láttam, hogy Gyöngy elvegyül a színes forgatagban, amíg Hester a kapitánnyal beszélget. Csak az arcára figyeltem. Abban a percben mintha a tömeg is halkabb lett volna. Távolról csak azt láttam, hogy mozog a szája... Aztán hirtelen elsápadt. Viszonylag gyorsan visszabújt az álarca mögé, de az a fél pillanat bebizonyította, hogy elértem a kívánt hatást. Aztán befejezték a beszélgetést, és ahogy Hester átnézett a tömegen, találkozott a tekintetünk. Ő kétségbeesett volt, én pedig felszabadult. Úgy éreztem, hogy ezt most tökéletesen csináltam.
Aztán haladt is tovább a nap az égbolton, így mi sem állhattunk tétlenül egész nap. Folytatódott a felvonulás, a vigadozás, bár én azt hiszem, hogy kilenc éve nem szórakoztam teljes szívemből. Mindenesetre eljött a szokásos mise ideje is. Mára Dimmesdale különleges beszéddel készült, hiszen ünnep volt, ő pedig mostanra a környék (sőt, talán a kontinens) legnépszerűbb lelkésze lett. Láttam ahogy ott vonul a díszmenetben... Hirtelen annyira energikusnak és egészségesnek látszott, meg sem ismertem először. Az a gondolatom támadt, annyi év után a szakmámban, hogy ez a végső stádium előtti fellángolás. Akkor még azt hittem, hogy ez csak a pesszimizmusom, ezért gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Pedig akkor még cselekedhettem volna...
Utána mindenki beözönlött a templomba. Megtartotta a beszédet, ami (őszinte leszek, mert most már úgyis mindegy) nagyon jól sikerült. Talán elgondolkoztam volna rajta akkor, de csak a bosszú járt a fejemben. Nem tudom mit mondhatnék még...
Aztán kijöttünk, elöntötték a teret az emberek, és Dimmesdale elindult a pellengér felé. Annyira gyorsan történt minden, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy hogyan fordíthatnám az előnyömre a helyzetet. Kiálltak a pellengérre ők hárman. A Lelkész elmondott mindent, a saját szavaival, saját stílusában. Széthúzta az ingét is, hogy mindenki láthassa A Skarlát Betűt. A végére alig volt benne élet, csak Hester tartotta már a fejét. Mondtam neki valami olyasmit, hogy megmenekült előlem, mert ez történt. A jelenet végén Gyöngy megcsókolta őt, aztán suttogtak még valamit Hester-rel... És utána...
Meghalt.
Így egyszerűen. De előtte még láttam az arcát elöntő megkönnyebbülést, hogy végre elmondta mindenkinek. És éppen így, a halálával megváltotta bűnét.
A nép meg csak állt bambán. Már eltelt azóta pár nap, az emberek csak mostanra kezdtek el felocsúdni a történtekből. Sokan mondják, hogy ez az én művem, sokan megesküdnének rá, hogy nem volt semmi a szíve fölött. Az emberi naivitás...
De őszintén szólva ez egy kicsit sem érdekel most. Talán csak azért írok, hogy hátha megnyugtat. De teljesen felesleges. Már soha nem fogok megnyugvást találni. A célom, aminek az életemet szenteltem eltűnt. Meghalt. És ez sem hozott elégtételt, mert nem úgy történt, ahogy történnie kellett volna. Egy bitófán kellett volna lógnia. Vagy egy börtön aljában rothadnia. Vagy nem is tudom... Már semmit sem tudok.

Utazás

Nagyon megváltozott, mióta visszatért. Tudom, hogy csak pár nap volt, mégis mintha évek lettek volna. Már elkezdte írni a beszédét az Új-Anglia ünnepre, de láttam, hogy azt a pár oldalt kidobta és újat kezdett helyette. Nem fogadja el az általam készített italokat, és kicsit mintha erősebb is lenne. Ez csak egy dolgot jelenthet. Tudja.
De mégis mindketten továbbra is fenntartjuk a látszatot. Nem tudom, hogy miért. Talán megszokásból. Továbbra is udvariasak vagyunk, egy kívülálló nem is láthatja a változást. Viszont amikor valami leesik, vagy bármelyikünk egy hirtelen mozdulatot tesz, a másik rögtön odakapja a fejét, ha valamelyikünk tesz egy pár lépést a másik a szeme sarkából követi. Esténként pedig mindketten kulcsra zárjuk a szobánk ajtaját.
És még egy dolog bizonyítja, hogy beszélt Hester-rel. Ugyanis az ünnepségre szokás szerint idegyűltek a környékbeli matrózok, akik erre a pár hétre rendszerint horgonyt vetnek valamilyen szárazföld közelében. És az történt ezekkel a bizonyos matrózokkal, hogy tegnap este beültek a kocsmába, ahol történetesen én is gyakori vendég vagyok mostanában. Hallgatom a beszélgetésüket, de csak fél füllel, amikor ezt hallom: "képzeljétek, tegnap megkeresett engem a híres skarlátbetűs asszony". Ez felkeltette az érdeklődésemet. Így fojtatta a (mint utóbb kiderült) kapitány, miután kitárgyalták A Skarlát Betű történetét: "Mindenesetre odajött hozzám az asszony, és megkért, hogy intézzek el neki három helyet a fedélzeten. Mondtam neki, hogy Európa felé megyünk, de azt mondta, hogy neki az tökéletesen megfelel. Hozzátette, hogy busásan megfizeti. Ugye, nem lesz baj egy kis plusz bevétel, fiúk?"
Ledöbbentem. Ha most nem vagyok itt, akkor meglépnek. De egyúttal (és ezen magam is meglepődtem) megrémített a gondolat, hogy itt hagynak. Egyedül maradnék olyan emberek között akiknek az életem célja semmit nem jelent már, csak egy rég feledésbe merült történetet. Én pedig kétségbeesetten kapálózhatok utánuk a levegőben, tudva, hogy ez úgysem érdekel senkit. Mindenki csak azzal lenne elfoglalva, hogy az imádott papjuk eltűnt. De legalább A Skarlát Betűs Asszonnyal együtt... Nem is rossz. Ez a sors mégiscsak tudhat valamit.
De egy dolog biztos. Én is megyek velük.

Megálló

El fogja mondani neki. Lehet, hogy már el is mondta. Fel kell készülnöm arra, hogy ez megfogja nehezíteni a munkámat. De szerencsémre Dimmesdale most úgysincs itthon, pár napot a közeli Eliot atyánál tölt, akivel így együtt hirdethetik a Szentírás tanait. Milyen ironikus... Az az ember prédikál a jobb és szentebb életről, aki maga már rég elárulta azt. Mégis isszák minden szavát, mintha egy különleges bor lenne. Ugyanis a hangjával ugyanarra képes mint a bor... A dolgokat egy szebb illúzióba burkolja, elhiteti akármiről, hogy jobb és igazibb, mint valójában. És amire az ember észbe kap, már késő. Függő lett.  Bármiről prédikál a vasárnapi miséken, az egész falu áhítatos csöndben hallgatja, látni az arcokon, hogy mindenki úgy érzi, hogy pontosan róla szól a beszéd. Egy földre szállt angyalnak tartják...
De én tudom, hogy nem az. És ő is tudja. Ez teszi tönkre... Épp ezért gondolkoztam el azon amit Hester mondott. Lehet, hogy tényleg elintézné az ő dolgát a sors. De valamivel még mindig adós maradna. Hiszen akkor úgy temetnék el, mint egy szentet, a nép jótevőjét. Tehát én csak megadom nekik az igazságot. Mindenki megérdemli az igazságot.
Amikor elindult erre az útra, komolyan féltem, hogy meg fog halni. Adtam is neki mindenféle szíverősítőt meg főzetet. Nem képzelheti, hogy ennyi szenvedés és elszánt munka után csak így egyszerűen meghalhat. Hogy ő nyerjen, hogy megkapja a békességet, aminek nem fizette meg az árát.
Ez a bajom a vallással, néha nem azokat bünteti meg akik megérdemelnék. Ezért én csak besegítek.

Késlekedés

Mostanában már majdnem lelkesen kezdem a napjaimat, hiszen olyan közel van már az igazság pillanata. Dimmesdale már-már teljesen összeomlott, a kezét egyfolytában a szívéhez szorítja és fizikai állapota is borzalmas a sok böjt és alváshiány miatt. Tehát szinte bármelyik nap bekövetkezhet az, amire már évek óta várok.

Néhány hete, még a Hester-rel való beszélgetésem előtt, már azt hittem, hogy eljött az idő, annyira közel volt hozzá. Azt történt ugyanis, hogy éppen nem voltam otthon, mert Winthrop kormányzó mellett virrasztottam, aki aznap este halt meg. Engem természetesen kihívtak, hátha könnyebbé tudom tenni a haldokló földi életének utolsó perceit. Ott volt Hester is, mint a helyiek jótevője és mint varrónő is (ugyanis le kellett vennie a méreteket a halotti torra készülő ruhához). Ő előbb indult el vissza a faluba, nekem viszont még volt néhány orvosi teendőm a halott körül. Aztán utána olyan egy órával én is végeztem és elindultam hazafelé. Először közvetlenül a házhoz akartam menni, de aztán megjött a kedvem a sétához, így a főtéren át vezető utat választottam. Ott viszont olyasmit tapasztaltam amire nem számítottam, bár azért meg sem lepett igazán. Viszont annál szórakoztatóbbnak és élvezetesebbnek találtam, de sajnos korántsem kielégítőnek. Ugyanis ott állt a pellengéren Arthur Dimmesdale és Hester Prynne köztük pedig a lányuk, Gyöngy. Tökéletes kép volt ez így, pontosan az  amire vártam. Egy gond volt csak vele, mégpedig az, hogy éjjel két óra körül járhatott, tehát vaksötét volt, a három alakot csak egészen közelről, pár méterről lehetett kivenni. Viszont hallani lehetett őket már messzebbről is, így szerencsémre garantálták, hogy ne kerüljem el a műsort. Aminek főszervezője a lelkész lehetett csak, hiszen a másik kettő nemrég még egy halottat gyászolt. Így állt össze a kép... Bizonyára a szobájában ült egyedül megint, és marcangolta  magát, megint. De végre nem süppedt vissza abba a tunyaságba, hanem összeszedte magát és kijött ide a méltó helyére. De természetesen csak este volt mersze ezt megtenni. Szánalmas. Mire odaértem a pallóhoz már szinte komikusnak éreztem a helyzetet.

Ekkor viszont feltűnt az égen egy vörös meteor. Egészen különleges volt,ugyanis rendkívüli módon emlékeztetett egy A betűre. Vörös fénye megvilágította az arcokat körülöttem, és így rögtön megvizsgálhattam  a reakcióikat. Mindannyian döbbentek voltak, a lelkész pedig szokásához híven a szívéhez szorította a kezét. Gyöngy némán és lenyűgözve bámulta a jelenséget, Hester viszont észrevett engem.  A fény bizonyára az én arcomat is megvilágította, és bármi is volt rajta, az megrémítette Hester-t. Így álltunk ott négyen, akiket ez a szokatlan sors összeköt. Pár perc némaság után kénytelen volt Dimmesdale is észrevenni. Megpróbálta eljátszani, hogy nem látta a érkezésemet, de mind tudtuk, hogy ez a próbálkozás bár udvarias, de teljesen felesleges. Nyilvánvaló volt, hogy megzavartam valamit, amit sajnos nem nagyon akartak így velem kiegészülve folytatni, ezért nemsokára elindultunk haza. De sajnos a tiszteletes ott hagyta a kesztyűjét, amit így kénytelen voltam utána vinni. Fekete volt... A fekete szín sokak szerint az elkeseredettséget szimbolizálja... A kesztyű pedig a titkokat.

Előkészületek

Már közel van a cél, érzem. A minap pont felmerült bennem, hogy utána mit fogok csinálni. Ezen eltöprengtem egy ideig, mert nem nagyon tudtam. De abban maradtam magammal, hogy ha végre elítélik őt is a bűneiért, akkor majd biztosan megtalálom a békét és az egyensúlyt a világban. Ennek muszáj így lennie...
Addig is viszont beszéljünk az ügyben mutatott előrehaladásomról. Első és legfontosabb: megvan a bizonyíték. Nagyjából egy hete amikor a tiszteletes végre elaludt (ez nála ritka esemény) csöndesen odalopakodtam hozzá, és félre húztam a köpenyét, hogy megláthassam amit alatta rejteget. És láttam is. Pont a szíve fölött volt, ahol lennie kellett. A Skarlát betű.
Ezenkívül ma délelőtt találkoztam Hester-rel. A találkoztam talán nem a legjobb kifejezés, mert ő célzottan hozzám jött. Én éppen a korábban említett növényt kerestem a magas fűben, amikor hallottam, hogy valaki közeledik. Egyedül volt, de sejtettem, hogy a lánya is a közelben játszik valahol. Az az elkeseredett, de határozott arckifejezés amit az arcán viselt arra engedett következtetni, hogy fontos dologról akar beszélni velem. A kettőnk esetében pedig ez csak egy személy lehetett. Arthur Dimmesdale. Be kell vallanom örültem, hogy végre olyasvalakivel beszélgethettem aki előtt nem kellett titkolóznom, vagy illedelmesen bókolnom a lelkész személyének. Beszélgettünk egy ideig, de a lényeg az volt, hogy Hester azt szerette volna ha mostantól békén hagyom, mondván, hogy már így is eleget szenvedett. De nem. Még mindig nem szenvedett eleget, csak a tartozását növelte. Ez annyira jellemző az asszonyokra... A cél előtt pár lépéssel meg akarják állítani és visszafordítani az embert. Hát engem nem állíthat meg senki.
De azért egyszer mégiscsak elgondolkoztam. Amikor azt mondta, hogy elárulja neki az igazi kilétemet. Ez nagyot árthat a tervemnek ugyan, de megakadályozni mégsem tudja. Viszont csodáltam Hester-t ezért a döntéséért, főleg azért, ahogy beszélt róla. Egészen felséges volt, ahogy ott állt kétségbeesésében, de nagyon erős is egyben. Milyen ironikus -gondoltam- az a betű csak neki tanított annyi mindent, akit sújtania kellett volna, minket pedig egyre lejjebb húzott a sötétségben, ahol már csak az a sápadt vörös fény világít.
Kért, hogy bocsássak meg neki, és legyek erős, hagyjam a többit a sorsra. Talán igaza volt. De mégis akkor láttam meg, hogy mennyivel könnyebb az ördög oldalán játszani.

Célegyenesben

Végre...Learathatom a gyümölcsét ennyi év munkájának. Legalábbis belátható időn belül. Már az elején gyanús volt, hogy Dimmesdale lesz az ember akit keresek, de amikor aggódva körülnézett mielőtt lehajolt a kislányhoz, azzal mindent elárult. Persze kellett hozzá két jó szem és éles ész is... Ezért nem csodálkozom, hogy rajtam kívül senkinek nem tűnt fel. Csak Hester-nek, nyilvánvalóan. De szerencsére még nem tudja, hogy rájöttem, így van időm kigondolni minden részletet. Most már nem ronthatok el semmit, mindennek úgy kell történnie, ahogy elképzeltem.
Tehát mindent számításba kell vennem. Először is úgy kell lennie, hogy ő (Dimmesdale) árulja el a saját titkát. Először is mert így sokkal hatásosabb lesz és sokkolóbb is, és remélhetőleg megalázó és megdöbbentő is. Másodszor is, azért mert elnézve Arthur rajongótáborát, nem hiszem, hogy elhinnének nekem vagy bárkinek bármiféle rosszat a lelkipásztorukról.
De ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, olyan lelkiállapotban kell lennie, hogy úgy érezze, hogy nincs más választása és nincs vesztenivalója sem. Bár ettől már most sincs távol, végigkövetve az évek alatt a különböző tüneteket és betegségeket, bizton állíthatom, hogy csak egy kis segítő lökés kell neki, hogy végre beleessen abba a szakadékba, ami mellett már évek óta botladozik.
De ennek a löketnek kellően erősnek kell lennie, ezért nem elég ha csak a felszínt kapargatom, mélyebbre kell ásnom. Megjegyzéseket kell elejtenem, apró szúrásokat. Ahogy látom, mostanában úgyis nagyon gyenge és emészti magát. Egyfolytában böjtöl és alig alszik... Azt hiszi, hogy ez majd megkönnyebbülést hoz, pedig nem fog. Csak egy dolog tisztíthatja meg a lelkiismeretét, azt pedig én megadhatom neki. Így nézve kifejezetten hasznos vagyok, bár nyilván vannak akik kegyetlennek tartanának. De őszintén megvallva ez nem igazán érdekel.
Ezenkívül, ha jól emlékszem az indiánoktól tanult növények között volt egy ami képes enyhébb mértékben depressziót okozni mellékhatásként. (Eredetileg ugyanis gyulladás csökkentésre használják.) Remélem, hogy lesz egy kis szerencsém és találok belőle a környéken. Ebből könnyen lepárolhatok egy italt, amiből ha naponta egyet-kettőt megitatok vele, akkor biztosan lerövidítem a célhoz vezető utat.
És el ne felejtsem a legfontosabbat... Ma miközben alszik meg kell néznem, hogy mit hord a szíve fölött, mert sajnos magától egy vizsgálatnál sem hajlandó levenni a köpenyét. Érzem, hogy lesz ott valami érdekes, ha már annyit kap oda a kezével...

Fejlemények

Egy átlagos nap volt. Éppen a kormányzóval, Wilson atyával és persze Dimmesdale tiszteletessel tanácskoztunk egy meglehetősen mindennapi kérdésről csevegtünk, és a kormányzó kertjét csodáltuk, amikor hirtelen előttünk termett.

Bár valószínűleg már addig is ott állt, mégis mindnyájan meglepetten vettük észre a kis jövevényt. Bellingham, aki a ház tulajdonosa volt, lepődött meg a legjobban. Nem is tudta mihez hasonlítani a látványt, mert bizony jó angolságához híven az is megfordult a fejében, hogy nem is valódi gyermek az illető. Wilson tiszteletes erre persze rögtön azt szerette volna tudni, hogy keresztény-e... Bár abban igaza volt, hogy első látásra nem lehetett eldönteni róla. 

Csak annyit felelt, hogy az anyja gyermeke és, hogy Gyöngynek hívják. Én persze tudtam, hogy ki ő, de a többieknek még kellett pár másodperc, hogy ráeszméljenek.

Ekkor kilépett egy függöny takarásából az anya, Hester Prynne is.

Véletlen is lehetett volna, hogy pont akkor jöttek el, de én túl jól ismertem Hester-t ahhoz, hogy ezt elhiggyem. Azért jöttek, mert eljutott Hester fülébe is a hír, miszerint a kormányzó azt fontolgatja, hogy elveszi tőle a gyermeket, hogy rendesebb nevelést kaphasson. És persze, mint ahogy bármelyik anya tette volna, eljött ezt megakadályozni. Kíváncsi voltam az érvelésére ez ügyben, mert a kormányzó addigra már szinte teljesen elhatározásra jutott ebben a kérdésben. Mégis Hester ügyesen előnyére fordította a szégyenében szerzett bölcsességének kecsegtető lehetőségét, mint a gyermek sikeres felnevelésének zálogát. Ezután Wilson atya visszatért feladatához, és kikérdezte a gyermeket az alapvető keresztény tanokból. Afelől nem volt kétségem, hogy Hester ezeket készségesen megtanította gyermekének, lévén maga is Istenfélő családból származott. De mégis, a kislány makacsul ellenállt a kérdéseknek, és mintha szándékosan felelt volna rosszul. Ez szemmel láthatólag csak nekem tűnt fel, és ezt a gondolatomat halkan meg is osztottam a mellettem álló Dimmesdale-lel. Hester ekkor figyelt fel rám. Egy pár pillanatra a szemembe nézett, de aztán visszafordult a gyermeke felé. A kormányzó nagy nehezen magához a tért a döbbenetből, melyet a gyermek válaszai okoztak, és ki is jelentette, hogy a gyermeket Hester-nél alkalmasabbak nevelésére kell bízni. Ezt hallva Hester elsápadt, és kétségbeesetten a karjába zárta a lányát. Hevesen tiltakozott, és próbálta bizonygatni, hogy nála jobb helyen van, mint bárki másnál. (Ebben mellesleg egyet értettem vele, de nem ez volt a megfelelő pillanat ennek kifejezésére.) Látni lehetett rajta, hogy a téboly határán van, a gyermeke elvesztésének még gondolatával sem volt képes megbirkózni. Wilson atya láthatóan megsajnálta, és próbálta lecsitítani, eredménytelenül. Ekkor Hester végső kétségbeesésében egykori lelkészéhez fordult.

Arthur Dimmesdale remegve előre lépett, és a kezét a szívére szorította. Ezt gyakran tette mostanság, főleg ha amúgy is gyenge idegrendszerét erősebb megrázkódtatás érte. A lelkészünknek van az a különleges képessége, hogy olyan hangja, hogy bármit is mondd, azt olyan meggyőzően tudja mondani, hogy az embereket a legerősebb hitükben is megtudja ingatni. Ez történt akkor is. Olyan szenvedélyesen, és meggyőző érvekkel védte meg Hester álláspontját, hogy végül a kormányzó engedett. 

Aztán csöndesen hátrébb lépett az árnyékba, de így is láttam, hogy remeg. Ekkor viszont a gyermek csöndesen odaosont hozzá arcához szorította a lelkész kezét. Ő félve körbe nézett, de aztán lehajolt hozzá és homlokon csókolta.

És abban a pillanatban a cérnaszál, ami a megoldástól elválasztott, elszakadt.

Mindennapok

Az elmúlt hónapokban (talán években) semmi említésre méltó nem történt. Utána jártam még néhány A betűvel kezdődő keresztnév tulajdonosának, de sajnos nem értem el jelentősebb eredményt. Volt köztük egy-kettő mezőgazdasági munkás, és egy ügyvéd is. De így leírva, már magam is nevetségesnek találom, hogy bármelyik is számításba jöhetett. Mindegyik túl jellemtelen, egyszerű és kevéssé intelligens volt Hester számára.
Viszont a kapcsolataim erősítéseben jelentős mértékben előrébb haladtam. Közelebb kerültem Dimmesdale tiszteleteshez, mint orvosa és mint barátja is. És (számomra) előre nem látott módon befolyásos emberek közelében is helyet biztosítottam magamnak egyrészt mint orvos, másrészt mint a tiszteletes társa.  Ki gondolta volna, hogy mikre képes ez a két dolog így együtt... Tehát mostanság napjaim jelentős részében a helyi betegeket ápolom, aztán Bellingham kormányzónál teázgatok. Ez azért is alakulhatott így, mert egyrészt a kormányzó is szorult néha orvosi ellátásra, másrészt minden igyekezete ellenére sem sikerült elrejtenie a kíváncsiságát az irányomba. Amit persze nem csodálok, hiszen valószínűleg megfordult a fejében a gondolat, hogy ki az a férfi akiért kifizette azt a váltság díjat. Így hát igyekszem erre a kérdésre a választ a kiváló orvos irányába terelgetni.
És persze itt van Hester Prynne is. Mostanára elmúlt a felhajtás körülötte, ami az első hónapokban körül vette. De még mindig, amikor bejön a faluba, az emberek kicsit megilletődve vissza lépnek pár lépést, nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. És mindig vele van a lánya is, aki már éppen, hogy tud sétálni. Ilyenkor döbbenek rá az idő múlására, Arra, hogy mennyit elvesztegettem. De persze csak távolról figyelem őket. A kislány nagyon szép lett, ezt be kell ismerni, viszont (az én szerencsétlenségemre, de a saját szerencséjére) inkább Hester-re hasonlít. De van benne valami furcsa, távoli és kissé ijesztő vonás, ami miatt a falusi gyermekek félnek is tőle. Olyan mintha vér helyett tűz folyna az ereiben, annyira élettel teli és megfoghatatlan, hogy mellette bármi más szinte halottnak tűnik. Kivéve a sápadtan világító Skarlát betű. Olyan mintha a leány a betű testvére és társa lenne, de mégis ellentéte is egyben, hiszen míg a betű Hester szenvedését addig a gyermek az egyetlen örömét szimbolizálja.
Viszont természetesen nem feledkeztem meg az igazi célomról sem.  Azt érzem, hogy egyre közelebb vagyok a megoldáshoz, szinte csak egy cérnaszál választ el tőle. A tiszteletes közelsége is segít... Jó irányban vagyok, és már csak pár lépés van hátra.

Irányválasztás

Először is el kell kezdenem kapcsolatokat építeni a helyiekkel, végtére is itt tervezem leélni hátralévő életemet. De ezt a lépést alaposan végig kell gondolnom, mert akár csak egy rossz döntés is gátat állíthat a haladásom útjába.

Másodszor is utána jártam az Alfred ügynek. Nem tudom eldönteni, hogy az eredmény örvendetes vagy sajnálatos-e. Valahol talán mind a kettő. Merthogy biztosra veszem, hogy nem ő az. Az utóbbi egy hétben a lehető legtöbbször elegyedtem vele beszélgetésbe, és ezalatt kirajzolódott bennem a jelleme, ami be kell látni, nem éppen bonyolult. Alfred egy átlagos, tisztességes polgár. Nem túl okos vagy értelmes (bár ez a munkájához nem is kritérium), de szereti a feleségét és saját bevallása szerint legnagyobb bűne az, hogy néha péntek esténként (az asszony tudta nélkül) benéz a helyi kocsmába. Meglehetősen őszintének tűnt amikor ezt mondta, bár nem is állítanám róla, hogy elég ügyes lenne a hazugsághoz. De mégis csak az győzött meg teljesen, hogy egyáltalán nem Hester stílusa. Ő a finomabb, mélyebb és érdekesebb jellemeket kedveli, amiből bár nem sok van itt, de azért szinte bárki másra jobban illene ez a leírás, mint a kovácsra. De a biztonság kedvéért azért megkérdeztem Alfred-et, hogy mit gondol a skarlát betű ügyéről. Ezen a ponton megbizonyosodtam, hogy nem lehetett köztük semmi, mert Alfred teljesen közömbösen csak annyit mondott, hogy a nő megérdemli a büntetést. Ennyit. Utána áttért kedvenc témájára, a munkájára. És láthatóan a beszélgetés egyáltalán nem zavarta meg a lelki egyensúlyát, ellenben például azzal a ténnyel, hogy az egyik tyúkjuk nem tojt tojást kedden. Ha jól hallottam ezt még ma is ugyanolyan átéléssel mesélte az egyik szomszédjának (immár tizedszerre). Ennyit Alfred-ról.

Viszont eldöntöttem, hogy a legelőnyösebb az lesz ha Dimmesdale tiszteletest célzom meg, mint leendő barátot. Először is azért, mert ő volt Hester lelkésze, így lehet, hogy meggyónt neki valamit, vagy csak elejtett valamilyen megjegyzést ami még hasznomra lehet. Másodszor is, mert senki nem fog gyanítani semmit (még Hester sem), ugyanis a pap elég beteges embernek tűnik, szüksége is lesz egy orvosra, amire én pont alkalmas vagyok. Harmadszor pedig azért, mert munkája lévén művelt ember, természetét tekintve pedig intelligens, ami egy ritka és megbecsülendő párosítás ezen a vidéken.

És a legfontosabbat el ne felejtsem... A keresztneve Arthur.

A Skarlát Betű

Bár eddig nem ejtettem róla sok szót, most mégis úgy érzem, hogy itt az ideje eltöprengenem a Skarlát betű jelentésén. Azt már első látásra feltűnhet bárkinek, aki látja, hogy igazi mesterműről van szó, ezt még az én (efféle dolgokhoz érzéketlen) szemem is észrevette.

Hester mindig is tehetségesen bánt a tűvel, amennyire én láttam, és mindig megvolt benne a megfelelő (és szükséges) érzék a hímzések díszítéséhez, az ő kezei között az is gyönyörűre sikerült, ami más körülmények között talán már az ízléstelenség határát súrolta volna. Mintha lett volna  egy ötödik érzéke, szinte bármiből képes volt valami egészen fenségest alkotni, királyok is viselhették volna a munkáit, ha olyan környezetbe születik, ahol felfigyelnek rá.
Viszont felmerült bennem egy fontos kérdés a betű választással kapcsolatban. Ez csak az ABC első betűje, vagy valami több? Esetleg egy név kezdő betűje? És ez esetben kinek a neve lehet... a szerető talán? Vagy ezt már csak beleképzelem? Be kell ismernem, hogy már nem tudom semmire a logikus választ ezzel kapcsolatban. Csak arra tudok gondolni, hogy megtudjam, hogy ki az a férfi, most semmi más nem számít. Kicsit magam is meglepődtem az elszántságomon, pláne amikor a reggeli sétám alkalmával meghallottam, hogy két nő erről beszélget. Ez persze nem volt meglepő, minden második ember ezen csámcsog, de sajnos egyiknek sincs egy épkézláb gondolata sem. De a két nő azon tanakodott, hogy vajon az A betű Alfred-et jelenthet-e. Ez valószínűleg azért érdekelhette őket, mert az egyik történetesen a felesége, de őszintén szólva a beszélgetés ezen része annyira nem érdekelt. Viszont ezzel megadták a kezdőpontot a kezdődő kutatásomhoz. Érthető módon viszont követtem őket, hátha még valamit  elkotyognak. Sajnos csak annyival lettem okosabb, hogy Alfred a helyi kovács, de ezt magamtól is kitudtam volna deríteni. Viszont annyira belefeledkeztem ebbe a gondolatmenetbe, hogy  észre sem vettem, hogy egészen a házukig követtem őket, ahol így enyhén kellemetlen szituációba keveredtem, de szerencsémre pont kapóra jött, hogy még csak nemrég költöztem ide, tehát egyszerűen elhitettem velük, hogy eltévedtem. De ezelőtt még soha nem fordult elő velem ilyesmi, a lelkiismeretem mindig megállított abban, hogy kihallgassam mások beszélgetéseit vagy kilessem titkaikat. Most viszont természetellenesen természetesnek éreztem, és tudtam, hogy valami lassan megváltozik bennem, ahogy azt is, hogy még vissza térhetnék az eddigi utamra. De valami furcsa ürességet éreztem, és rájöttem, hogy azon az úton rám már semmi nem vár. Inkább felfedezem ezt az újat.

Hester Prynne

Ezzel is megvolnék, de hazudnék ha azt mondanám, hogy könnyű volt. De szerencsére ezt nem mutattam ki. Valószínűleg ez csak az első alkalom nehézsége volt, ezentúl nem fog problémát okozni, de ennek ellenére is remélem, hogy azért nem kerül rá gyakran sor, hogy négyszemközt kelljen lennem Hester Prynne-nel. Egyrészt mert még mindig okozott valami fajta rossz érzést (mondhatni fájdalmat, de ezt soha nem mondanám ki), másrészt mert ott van az az undor is... Talán most nem szégyen megkérdezni, hogy jutottam ide? A józan eszem azt mondaná, hogy menjek el innen, fussak és kezdjek új életet, de mióta megláttam, hogy a szükségesnél eggyel kevesebb ember állt azon a pallón, egyszerűen nem tudok. Muszáj megtudnom.
De térjünk is vissza a találkozónkhoz. Kénytelen vagyok beismerni, hogy amikor beléptem a cellájába, hirtelen megsajnáltam. Az a nő aki kinn állt a nép előtt, aki olyan büszkén és közömbösen viselte a megaláztatást, aki a skarlát betű hideg fényében olyan félelmetesen gyönyörű volt, most szétfoszlott. Azt hiszem, hogy Hester Prynne még nem volt kész rá, hogy Skarlát Betűs Asszonnyá váljon, és bár nem hiszem, hogy ő ezt tudta, az volt az utolsó alkalma Hester-nek lenni, amikor a cellája magányában kuporgott. Orvosként gyorsan és rutinosan elláttam a csecsemőt, aztán Hester-nek is kevertem egy kis nyugtatót, mert a vak is láthatta, hogy az összeomlás szélén volt. Amit pedig nem engedhettem meg, mert több dolgot is meg kellett beszélnem vele. Persze mindezt olyan közömbösen és rutinosan tettem, hogy nem sejthetett semmit az álarcom mögött rejlő érzelmekről. Amikor odaadtam neki a poharat,tétovázott... Azt hitte, hogy meg akarom mérgezni. Ettől elöntött a düh.
Nem elég neki, hogy elárul, megcsal, még azt is képes feltételezni, hogy annyira kicsinyes és ostoba vagyok, hogy megöljem. Hozzátette azt is (mintegy mentségként), hogy kívánta is a halált. Hát persze... Mennyivel egyszerűbb lenne. De tőlem nem kapja meg. Éljen együtt a bűnével, lássa a népe, lássa a szeretője és lássa a gyermeke is. Ez a legnagyobb büntetés számára. Így élnie élete minden hátralévő napján.
Ezek után megpróbáltam kiszedni belőle a nevet. Persze sejtettem, hogy valószínűleg nem fogja könnyen elárulni, de őszintén szólva meglepett az az elszánt védelmezés és ragaszkodás amit a titokzatos férfi iránt tanúsított. Tehát nevet nem kaptam, de én tudtam, hogy csak idő kérdése és megszerzem magamtól is. Ő is tudta, bármennyire is próbálta leplezni. Így kötöttünk egy fajta alkut: én titokban fogom tartani a férfi kilétét ha rájövök, ameddig ő titokban tartja a valódi személyazonosságomat (és a nevemet, ami helyett most Roger Chillingworth-ként mutatkoztam be). Láttam a szemében, hogy kegyetlen ajánlatnak tartja, mégis kénytelen volt elfogadni. Én a magam részéről teljesen igazságosnak véltem, pláne, hogy ez semmiség volt ahhoz képest amit ő tett. Viszont ez az ellenállás legalább megvilágított egy dolgot: több volt köztük mint holmi egy éjszakányi szenvedély. Ezzel a féltő, aggódó tekintettel mindent elárult. Az alku és ez a némaság... Bár ezzel ő a kíváncsiságomnak próbált véget vetni, épp az ellenkezőjét érte el. Amikor kiléptem a cellából csak erre az egy dologra tudtam gondolni: ki lehet a férfi akibe a feleségem beleszeretett?

A Kezdet

Már elszállásoltak és (bár ezt nem szívesen vallom be) össze is szedtem magam, tudom, hogy beszélnem kell vele. Először is mert láttam, ahogy meglátott a téren, és ezért a lehető leggyorsabban gondoskodnom kell arról, hogy a kilétemet továbbra is titokban tartsa. Valószínűleg ezt nem lesz nehéz elérnem, és emiatt érzek is egy kis lelkiismeret furdalást, ami még számomra is ironikus, azok után, hogy ő volt az aki elárulta a házasságunkat. De ez a lépés mindazonáltal feltétlenül szükséges, mert nem kívánok hátralévő életemben a szégyenén osztozni, az az ő végzete. Hogy mi az enyém? Azt még nem tudom, de már kezd körvonalazódni a fejemben. De visszatérve a tárgyhoz, nem titkolom, hogy van még egy okom beszélni Hester-rel. Ugyanis amikor ott állt az emberek előtt a gyermekével, egyedül voltak. Nem volt ott az a bűnös harmadik, aki mindkettőnk életét romlásba döntötte. Nem állt ott, pedig ott kellett volna lennie. A közösség minkét papja próbálta megtudni a nevét Hester-től, de ő néma maradt. Ez az a tény ami itt tart. Én meg fogom tudni, mert nekem muszáj tudnom. És afelől sincsenek kétségeim, hogy képes vagyok megszerezni ezt az információt, bármibe is telik. Csak a jó helyen kell keresnem, és rá kell szánnom a megfelelő mennyiségű időt. Ezzel sincs baj, hiszen ez a Boston pont ideális lakóhelynek tűnik a hátralévő életemre. Még hasznos is lehetek az itt élőknek, mert az indiánok között töltött néhány évemben megtanultam előnyünkre fordítani a természet javait, és bennem ez a tudás az európai tapasztalatommal keveredik, így minden fennhéjázás nélkül állíthatom, hogy kiváló orvos vagyok. Tehát nem hiszem, hogy elutasítanák a jelenlétemet a jövőben. De sok beszédnek sok az alja, ahogy mondani szokták. Éppen ideje meglátogatnom Hester Prynne-t, a skarlátbetűs asszonyt.

Megérkeztem

Annyi év után, újra látni valakit akit szerettünk... nagyon nehéz. Bár az én helyzetemben elkerülhetetlen, sajnos. Pedig akár csak egy nappal ezelőtt még ez lett volna a legnagyobb kívánságom, újra látni a feleségemet. És most mégis, ahogy láttam ott állni azon a pallón, kezében egy alig pár hónapos gyermek, alatta a némán és megvetően bámuló nép, és ami a legfontosabb, a mellén A Skarlát Betű... Leginkább csak valami szomorúsággal vegyített undort érzek. Meglepve nem vagyok. Miért is lennék? Elég rám nézni és bárki láthatja, hogy magamnak való, kissé antiszociális, öregedő és csúnya ember vagyok. Aztán ránéznek Hester-re. Gyönyörű, sugárzik belőle az élet, vonzó és fiatal. Már akkor látnom kellett volna, hogy így fog végződni a kapcsolatunk, amikor elvettem. De persze naiv és boldog voltam, és azt hittem, hogy ez a két dolog elég lesz ahhoz, hogy ő is hasonlóan érezzen irántam, mint ahogy én éreztem iránta. Persze azért nekem is vannak előnyeim, bár nem sok, azt be kell ismerni. De okos vagyok és pénzem is van, nem véletlenül lettem tudós. Meglátjuk, hogy itt, ebben az Isten háta mögötti kis Boston-ban mire megyek ezzel.