Végállomás

Meg fogok halni. Tudom. Vagy inkább eldöntöttem?
Szánalmas vagyok. És magányos. És gyenge.
És irigy. Irigylem azt ahogy élt, és ahogy meghalt. Mindent megkapott amit én egész életemben akartam. A nőt akit szerettem, az emberek tiszteletét és szeretetét, amelyek nálam mindig kizárták egymást, a gyászoló barátokat. Kit fog érdekelni ha én halott leszek? Még engem sem érdekel.
Az életem felesleges volt. Milyen célból haljak hát meg? De ugyanakkor milyen célból éljek tovább? Inkább a halált választom, az egyszerűbb. Minek hazudjak, úgyis csak magam vagyok, mindig az egyszerűbb utakat választottam.
Szerencsére már előkészítettem mindent amire szükségem van. Soha senki nem fogja megtudni. Az üres pohár az ágyam mellett akármi lehet egy laikus számára.

Törés

Megpróbálom összeszedni gondolataimat. Nem lesz könnyű, de talán segít ha leírom.
A tervek szerint kezdődött minden. A piactér zsúfolásig volt tömve a helyiekkel és azokkal akik csak az ünnepre jöttek. Ott volt Hester és a lánya is, de nem tudom, hogy ők melyik kategóriába tartoznak. Mindenesetre láttam, hogy Gyöngy elvegyül a színes forgatagban, amíg Hester a kapitánnyal beszélget. Csak az arcára figyeltem. Abban a percben mintha a tömeg is halkabb lett volna. Távolról csak azt láttam, hogy mozog a szája... Aztán hirtelen elsápadt. Viszonylag gyorsan visszabújt az álarca mögé, de az a fél pillanat bebizonyította, hogy elértem a kívánt hatást. Aztán befejezték a beszélgetést, és ahogy Hester átnézett a tömegen, találkozott a tekintetünk. Ő kétségbeesett volt, én pedig felszabadult. Úgy éreztem, hogy ezt most tökéletesen csináltam.
Aztán haladt is tovább a nap az égbolton, így mi sem állhattunk tétlenül egész nap. Folytatódott a felvonulás, a vigadozás, bár én azt hiszem, hogy kilenc éve nem szórakoztam teljes szívemből. Mindenesetre eljött a szokásos mise ideje is. Mára Dimmesdale különleges beszéddel készült, hiszen ünnep volt, ő pedig mostanra a környék (sőt, talán a kontinens) legnépszerűbb lelkésze lett. Láttam ahogy ott vonul a díszmenetben... Hirtelen annyira energikusnak és egészségesnek látszott, meg sem ismertem először. Az a gondolatom támadt, annyi év után a szakmámban, hogy ez a végső stádium előtti fellángolás. Akkor még azt hittem, hogy ez csak a pesszimizmusom, ezért gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Pedig akkor még cselekedhettem volna...
Utána mindenki beözönlött a templomba. Megtartotta a beszédet, ami (őszinte leszek, mert most már úgyis mindegy) nagyon jól sikerült. Talán elgondolkoztam volna rajta akkor, de csak a bosszú járt a fejemben. Nem tudom mit mondhatnék még...
Aztán kijöttünk, elöntötték a teret az emberek, és Dimmesdale elindult a pellengér felé. Annyira gyorsan történt minden, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy hogyan fordíthatnám az előnyömre a helyzetet. Kiálltak a pellengérre ők hárman. A Lelkész elmondott mindent, a saját szavaival, saját stílusában. Széthúzta az ingét is, hogy mindenki láthassa A Skarlát Betűt. A végére alig volt benne élet, csak Hester tartotta már a fejét. Mondtam neki valami olyasmit, hogy megmenekült előlem, mert ez történt. A jelenet végén Gyöngy megcsókolta őt, aztán suttogtak még valamit Hester-rel... És utána...
Meghalt.
Így egyszerűen. De előtte még láttam az arcát elöntő megkönnyebbülést, hogy végre elmondta mindenkinek. És éppen így, a halálával megváltotta bűnét.
A nép meg csak állt bambán. Már eltelt azóta pár nap, az emberek csak mostanra kezdtek el felocsúdni a történtekből. Sokan mondják, hogy ez az én művem, sokan megesküdnének rá, hogy nem volt semmi a szíve fölött. Az emberi naivitás...
De őszintén szólva ez egy kicsit sem érdekel most. Talán csak azért írok, hogy hátha megnyugtat. De teljesen felesleges. Már soha nem fogok megnyugvást találni. A célom, aminek az életemet szenteltem eltűnt. Meghalt. És ez sem hozott elégtételt, mert nem úgy történt, ahogy történnie kellett volna. Egy bitófán kellett volna lógnia. Vagy egy börtön aljában rothadnia. Vagy nem is tudom... Már semmit sem tudok.

Utazás

Nagyon megváltozott, mióta visszatért. Tudom, hogy csak pár nap volt, mégis mintha évek lettek volna. Már elkezdte írni a beszédét az Új-Anglia ünnepre, de láttam, hogy azt a pár oldalt kidobta és újat kezdett helyette. Nem fogadja el az általam készített italokat, és kicsit mintha erősebb is lenne. Ez csak egy dolgot jelenthet. Tudja.
De mégis mindketten továbbra is fenntartjuk a látszatot. Nem tudom, hogy miért. Talán megszokásból. Továbbra is udvariasak vagyunk, egy kívülálló nem is láthatja a változást. Viszont amikor valami leesik, vagy bármelyikünk egy hirtelen mozdulatot tesz, a másik rögtön odakapja a fejét, ha valamelyikünk tesz egy pár lépést a másik a szeme sarkából követi. Esténként pedig mindketten kulcsra zárjuk a szobánk ajtaját.
És még egy dolog bizonyítja, hogy beszélt Hester-rel. Ugyanis az ünnepségre szokás szerint idegyűltek a környékbeli matrózok, akik erre a pár hétre rendszerint horgonyt vetnek valamilyen szárazföld közelében. És az történt ezekkel a bizonyos matrózokkal, hogy tegnap este beültek a kocsmába, ahol történetesen én is gyakori vendég vagyok mostanában. Hallgatom a beszélgetésüket, de csak fél füllel, amikor ezt hallom: "képzeljétek, tegnap megkeresett engem a híres skarlátbetűs asszony". Ez felkeltette az érdeklődésemet. Így fojtatta a (mint utóbb kiderült) kapitány, miután kitárgyalták A Skarlát Betű történetét: "Mindenesetre odajött hozzám az asszony, és megkért, hogy intézzek el neki három helyet a fedélzeten. Mondtam neki, hogy Európa felé megyünk, de azt mondta, hogy neki az tökéletesen megfelel. Hozzátette, hogy busásan megfizeti. Ugye, nem lesz baj egy kis plusz bevétel, fiúk?"
Ledöbbentem. Ha most nem vagyok itt, akkor meglépnek. De egyúttal (és ezen magam is meglepődtem) megrémített a gondolat, hogy itt hagynak. Egyedül maradnék olyan emberek között akiknek az életem célja semmit nem jelent már, csak egy rég feledésbe merült történetet. Én pedig kétségbeesetten kapálózhatok utánuk a levegőben, tudva, hogy ez úgysem érdekel senkit. Mindenki csak azzal lenne elfoglalva, hogy az imádott papjuk eltűnt. De legalább A Skarlát Betűs Asszonnyal együtt... Nem is rossz. Ez a sors mégiscsak tudhat valamit.
De egy dolog biztos. Én is megyek velük.

Megálló

El fogja mondani neki. Lehet, hogy már el is mondta. Fel kell készülnöm arra, hogy ez megfogja nehezíteni a munkámat. De szerencsémre Dimmesdale most úgysincs itthon, pár napot a közeli Eliot atyánál tölt, akivel így együtt hirdethetik a Szentírás tanait. Milyen ironikus... Az az ember prédikál a jobb és szentebb életről, aki maga már rég elárulta azt. Mégis isszák minden szavát, mintha egy különleges bor lenne. Ugyanis a hangjával ugyanarra képes mint a bor... A dolgokat egy szebb illúzióba burkolja, elhiteti akármiről, hogy jobb és igazibb, mint valójában. És amire az ember észbe kap, már késő. Függő lett.  Bármiről prédikál a vasárnapi miséken, az egész falu áhítatos csöndben hallgatja, látni az arcokon, hogy mindenki úgy érzi, hogy pontosan róla szól a beszéd. Egy földre szállt angyalnak tartják...
De én tudom, hogy nem az. És ő is tudja. Ez teszi tönkre... Épp ezért gondolkoztam el azon amit Hester mondott. Lehet, hogy tényleg elintézné az ő dolgát a sors. De valamivel még mindig adós maradna. Hiszen akkor úgy temetnék el, mint egy szentet, a nép jótevőjét. Tehát én csak megadom nekik az igazságot. Mindenki megérdemli az igazságot.
Amikor elindult erre az útra, komolyan féltem, hogy meg fog halni. Adtam is neki mindenféle szíverősítőt meg főzetet. Nem képzelheti, hogy ennyi szenvedés és elszánt munka után csak így egyszerűen meghalhat. Hogy ő nyerjen, hogy megkapja a békességet, aminek nem fizette meg az árát.
Ez a bajom a vallással, néha nem azokat bünteti meg akik megérdemelnék. Ezért én csak besegítek.

Késlekedés

Mostanában már majdnem lelkesen kezdem a napjaimat, hiszen olyan közel van már az igazság pillanata. Dimmesdale már-már teljesen összeomlott, a kezét egyfolytában a szívéhez szorítja és fizikai állapota is borzalmas a sok böjt és alváshiány miatt. Tehát szinte bármelyik nap bekövetkezhet az, amire már évek óta várok.

Néhány hete, még a Hester-rel való beszélgetésem előtt, már azt hittem, hogy eljött az idő, annyira közel volt hozzá. Azt történt ugyanis, hogy éppen nem voltam otthon, mert Winthrop kormányzó mellett virrasztottam, aki aznap este halt meg. Engem természetesen kihívtak, hátha könnyebbé tudom tenni a haldokló földi életének utolsó perceit. Ott volt Hester is, mint a helyiek jótevője és mint varrónő is (ugyanis le kellett vennie a méreteket a halotti torra készülő ruhához). Ő előbb indult el vissza a faluba, nekem viszont még volt néhány orvosi teendőm a halott körül. Aztán utána olyan egy órával én is végeztem és elindultam hazafelé. Először közvetlenül a házhoz akartam menni, de aztán megjött a kedvem a sétához, így a főtéren át vezető utat választottam. Ott viszont olyasmit tapasztaltam amire nem számítottam, bár azért meg sem lepett igazán. Viszont annál szórakoztatóbbnak és élvezetesebbnek találtam, de sajnos korántsem kielégítőnek. Ugyanis ott állt a pellengéren Arthur Dimmesdale és Hester Prynne köztük pedig a lányuk, Gyöngy. Tökéletes kép volt ez így, pontosan az  amire vártam. Egy gond volt csak vele, mégpedig az, hogy éjjel két óra körül járhatott, tehát vaksötét volt, a három alakot csak egészen közelről, pár méterről lehetett kivenni. Viszont hallani lehetett őket már messzebbről is, így szerencsémre garantálták, hogy ne kerüljem el a műsort. Aminek főszervezője a lelkész lehetett csak, hiszen a másik kettő nemrég még egy halottat gyászolt. Így állt össze a kép... Bizonyára a szobájában ült egyedül megint, és marcangolta  magát, megint. De végre nem süppedt vissza abba a tunyaságba, hanem összeszedte magát és kijött ide a méltó helyére. De természetesen csak este volt mersze ezt megtenni. Szánalmas. Mire odaértem a pallóhoz már szinte komikusnak éreztem a helyzetet.

Ekkor viszont feltűnt az égen egy vörös meteor. Egészen különleges volt,ugyanis rendkívüli módon emlékeztetett egy A betűre. Vörös fénye megvilágította az arcokat körülöttem, és így rögtön megvizsgálhattam  a reakcióikat. Mindannyian döbbentek voltak, a lelkész pedig szokásához híven a szívéhez szorította a kezét. Gyöngy némán és lenyűgözve bámulta a jelenséget, Hester viszont észrevett engem.  A fény bizonyára az én arcomat is megvilágította, és bármi is volt rajta, az megrémítette Hester-t. Így álltunk ott négyen, akiket ez a szokatlan sors összeköt. Pár perc némaság után kénytelen volt Dimmesdale is észrevenni. Megpróbálta eljátszani, hogy nem látta a érkezésemet, de mind tudtuk, hogy ez a próbálkozás bár udvarias, de teljesen felesleges. Nyilvánvaló volt, hogy megzavartam valamit, amit sajnos nem nagyon akartak így velem kiegészülve folytatni, ezért nemsokára elindultunk haza. De sajnos a tiszteletes ott hagyta a kesztyűjét, amit így kénytelen voltam utána vinni. Fekete volt... A fekete szín sokak szerint az elkeseredettséget szimbolizálja... A kesztyű pedig a titkokat.

Előkészületek

Már közel van a cél, érzem. A minap pont felmerült bennem, hogy utána mit fogok csinálni. Ezen eltöprengtem egy ideig, mert nem nagyon tudtam. De abban maradtam magammal, hogy ha végre elítélik őt is a bűneiért, akkor majd biztosan megtalálom a békét és az egyensúlyt a világban. Ennek muszáj így lennie...
Addig is viszont beszéljünk az ügyben mutatott előrehaladásomról. Első és legfontosabb: megvan a bizonyíték. Nagyjából egy hete amikor a tiszteletes végre elaludt (ez nála ritka esemény) csöndesen odalopakodtam hozzá, és félre húztam a köpenyét, hogy megláthassam amit alatta rejteget. És láttam is. Pont a szíve fölött volt, ahol lennie kellett. A Skarlát betű.
Ezenkívül ma délelőtt találkoztam Hester-rel. A találkoztam talán nem a legjobb kifejezés, mert ő célzottan hozzám jött. Én éppen a korábban említett növényt kerestem a magas fűben, amikor hallottam, hogy valaki közeledik. Egyedül volt, de sejtettem, hogy a lánya is a közelben játszik valahol. Az az elkeseredett, de határozott arckifejezés amit az arcán viselt arra engedett következtetni, hogy fontos dologról akar beszélni velem. A kettőnk esetében pedig ez csak egy személy lehetett. Arthur Dimmesdale. Be kell vallanom örültem, hogy végre olyasvalakivel beszélgethettem aki előtt nem kellett titkolóznom, vagy illedelmesen bókolnom a lelkész személyének. Beszélgettünk egy ideig, de a lényeg az volt, hogy Hester azt szerette volna ha mostantól békén hagyom, mondván, hogy már így is eleget szenvedett. De nem. Még mindig nem szenvedett eleget, csak a tartozását növelte. Ez annyira jellemző az asszonyokra... A cél előtt pár lépéssel meg akarják állítani és visszafordítani az embert. Hát engem nem állíthat meg senki.
De azért egyszer mégiscsak elgondolkoztam. Amikor azt mondta, hogy elárulja neki az igazi kilétemet. Ez nagyot árthat a tervemnek ugyan, de megakadályozni mégsem tudja. Viszont csodáltam Hester-t ezért a döntéséért, főleg azért, ahogy beszélt róla. Egészen felséges volt, ahogy ott állt kétségbeesésében, de nagyon erős is egyben. Milyen ironikus -gondoltam- az a betű csak neki tanított annyi mindent, akit sújtania kellett volna, minket pedig egyre lejjebb húzott a sötétségben, ahol már csak az a sápadt vörös fény világít.
Kért, hogy bocsássak meg neki, és legyek erős, hagyjam a többit a sorsra. Talán igaza volt. De mégis akkor láttam meg, hogy mennyivel könnyebb az ördög oldalán játszani.

Célegyenesben

Végre...Learathatom a gyümölcsét ennyi év munkájának. Legalábbis belátható időn belül. Már az elején gyanús volt, hogy Dimmesdale lesz az ember akit keresek, de amikor aggódva körülnézett mielőtt lehajolt a kislányhoz, azzal mindent elárult. Persze kellett hozzá két jó szem és éles ész is... Ezért nem csodálkozom, hogy rajtam kívül senkinek nem tűnt fel. Csak Hester-nek, nyilvánvalóan. De szerencsére még nem tudja, hogy rájöttem, így van időm kigondolni minden részletet. Most már nem ronthatok el semmit, mindennek úgy kell történnie, ahogy elképzeltem.
Tehát mindent számításba kell vennem. Először is úgy kell lennie, hogy ő (Dimmesdale) árulja el a saját titkát. Először is mert így sokkal hatásosabb lesz és sokkolóbb is, és remélhetőleg megalázó és megdöbbentő is. Másodszor is, azért mert elnézve Arthur rajongótáborát, nem hiszem, hogy elhinnének nekem vagy bárkinek bármiféle rosszat a lelkipásztorukról.
De ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, olyan lelkiállapotban kell lennie, hogy úgy érezze, hogy nincs más választása és nincs vesztenivalója sem. Bár ettől már most sincs távol, végigkövetve az évek alatt a különböző tüneteket és betegségeket, bizton állíthatom, hogy csak egy kis segítő lökés kell neki, hogy végre beleessen abba a szakadékba, ami mellett már évek óta botladozik.
De ennek a löketnek kellően erősnek kell lennie, ezért nem elég ha csak a felszínt kapargatom, mélyebbre kell ásnom. Megjegyzéseket kell elejtenem, apró szúrásokat. Ahogy látom, mostanában úgyis nagyon gyenge és emészti magát. Egyfolytában böjtöl és alig alszik... Azt hiszi, hogy ez majd megkönnyebbülést hoz, pedig nem fog. Csak egy dolog tisztíthatja meg a lelkiismeretét, azt pedig én megadhatom neki. Így nézve kifejezetten hasznos vagyok, bár nyilván vannak akik kegyetlennek tartanának. De őszintén megvallva ez nem igazán érdekel.
Ezenkívül, ha jól emlékszem az indiánoktól tanult növények között volt egy ami képes enyhébb mértékben depressziót okozni mellékhatásként. (Eredetileg ugyanis gyulladás csökkentésre használják.) Remélem, hogy lesz egy kis szerencsém és találok belőle a környéken. Ebből könnyen lepárolhatok egy italt, amiből ha naponta egyet-kettőt megitatok vele, akkor biztosan lerövidítem a célhoz vezető utat.
És el ne felejtsem a legfontosabbat... Ma miközben alszik meg kell néznem, hogy mit hord a szíve fölött, mert sajnos magától egy vizsgálatnál sem hajlandó levenni a köpenyét. Érzem, hogy lesz ott valami érdekes, ha már annyit kap oda a kezével...